Egy ismerős történet – másképp

Háromkirályok

A történet ismerős, még gyermekkorunkban hallottuk: volt három férfi – a hagyomány királyoknak, bölcseknek tartja őket -, akik a csillag láttán messzi földről felkerekedtek, hogy hegyen-völgyön át, hosszú hónapokig bolyongva, az időjárás viszontagságaival, fáradtsággal, rablókkal és politikai cselszövésekkel dacolva megkeressék a Kisdedet, aki istállóban született. A csillag vezette őket, ők pedig követték, mentek a fény útján. Angyalok bátorították őket, tanácsot adtak nekik, ha elbizonytalanodtak, s ők hallgattak a mennyei küldöttek szavára.

Hosszú vándorútjuk viszontagságait – Heródes király cselszövését kivéve – nem ecsetelik az evangéliumok. Mintha jelentéktelen, említésre sem méltó mozzanatok lennének. Csupán az útra kelés, az úton levés és a célba érés tényéről olvashatunk. Az evangélisták nem a történet legendás részleteit emelik ki, hanem a lényeget: a betlehemi Kisdedben olyan személy született a világra, aki előtt leborul minden teremtmény, a jászol, az állatok, a csillagok és az angyalok mind-mind az ő szolgálatára állnak, s akinél minden ember menedéket talál. Megleli békéjét nála az egyszerő pásztor és a messzi tájakról érkezett tudós király egyaránt.

A háromkirályok is azért indultak útnak, hogy kérdéseikre választ kapjanak, megtalálják az Élet teljességét. Találtak egy gyermeket, egy pólyába öltöztetett kis embert, és emberi vonásai mögött felfedezték az Istent. Nekünk, késői utódaiknak ma talán még inkább szükségünk van egy ilyen találkozásra. Ma, amikor lépten-nyomon a bölcsek drágakövét kínálják, de kézbe véve kiderül róla, hogy közönséges hamisítvány, még jobban szükségünk van a mindent átfogó tudásra. Amikor az ember áruvá és az áru eladását elősegítő reklámhordozóvá válik, kell az igaz emberség. Amikor az igen-igen és a nem-nem őszintesége kivesz a közéletből és az emberi kapcsolatokból, amikor minden érték relativizálhatóvá válik és minden aljasság dicsfényben ragyoghat, akkor érezzük igazán az emberi kapcsolatok és a közélet tisztaságának szükségét.

Hallottunk a távoli falucskában született kisdedről. Mivel már nem sok veszíteni valónk van, úgy döntünk, üsse kő, felkeressük. Ki tudja, hátha éppen nála találjuk meg, aminek a szükségét megfogalmazni ugyan nehezen tudnánk, de aminek a hiányát néha még érezzük. Felkerekedünk hát, útnak indulunk mi is. Mi azonban – modern háromkirályok – ma már repülőn, autón, vonaton utazunk. Sietünk, nem érünk rá túl sok időt elfecsérelni az utazásra. Mint az üstökös a fénycsóváját, húzzuk magunk után az “otthon hagyott” dolgokat, a munkahelyi problémáinkat. A hasonlat azonban mégsem egészen találó, hiszen nem világítunk. Csak száguldunk valami beláthatatlan pályán a sötét éjben. Megpróbáljuk elhitetni magunkkal, hogy az üzlet törvényei könyörtelenek. A munkában nincs megállás. Ha egy pillanatra megtorpansz, ha elidőzöl egy szép napnyugtában gyönyörködve, ha leállsz beszélgetni valakivel, akkor kiesel a ritmusból, és jaj annak, aki kiesik a ritmusból! A mögötte lihegő horda könyörtelenül eltapossa.

Falvakon át, roggyant viskók mellett száguldunk, de elfordítjuk fejünket, hogy ne kelljen látnunk a nyomort. Nem engedhetjük meg, hogy elérzékenyüljünk, hogy lehajoljunk a szükséget szenvedőkhöz, hogy magunkra vegyük és hordozzuk terhüket. Mi is a saját erőnkből tettünk szert vagyonra, hírnévre, elismerésre, nekünk sem segített senki, miért segítenénk hát mi bárkinek? A szolidaritás a gyengék társadalmának gyermekbetegsége.

Mi pedig nem akarunk gyengének mutatkozni, mert akkor sebezhetővé válunk. Vállalni a sebezhetőséget, kedvesnek, őszintének lenni a száguldó, hajszálpontos, érzéketlen gépek világában oly fokú disszonanciát eredményezne, amely otthontalanná tenne bennünket: kiesnénk a dübörgő élet ritmusából.

Nem vesszük észre, hogy éppen így válunk idegenné a világban. Lassan már nem lesz ember, akivel kezet foghatunk, akit megcsókolhatunk, mert az emberi kapcsolatokat a virtuális világba számőztük. “Közösséget” építünk, barátságot ápolunk – interneten. A számítógép, a mobiltelefon azonban személytelenné tesz bennünket. A “közösségépítő” honlapokon nincs arcunk, csak egy kép, amit mutatunk magunkról. A csevegőszobákban nem mosolygunk egymásra, akármennyire tele is szurkáljuk (hajmeresztő pongyolaságtól és mindenféle nyelvi vétségektől hemzsegő) kapkodva begépelt félmondatocskáinkat jópofa “szmájlikkal”. Ha a szomszéd utcában lakó barátunkkal e-mailben értekezünk, akkor a fárasztó nap után nem ülhetünk le vele egy kis eszmecserére egy pohár bor mellett. E-mailben pedig nem lehet koccintani.

…Megérkezve, a betlehemi istálló előtt parkolót keresünk, s ha hosszas körözés után végre találtunk, kiszállunk a kocsinkból, gondosan ellenőrizzük, hogy bezártuk-e az ajtót, felhúztuk-e az ablakokat, nehogy meglepetés érjen bennünket, mire visszajövünk, majd előkapjuk zsebünkből mobiltelefonunkat, és felhívjuk az otthoniakat: “Megérkeztem, itt vagyok”. Aztán elintézünk egy halaszthatatlan üzleti beszélgetést, majd belépünk az istálló ajtaján, ügyelve arra, nehogy bepiszkoljuk ruhánkat vagy cipőnket.

Meglepetésünkben azonban földbe gyökerezik a lábunk. A jászol üres, az istálló hideg. Szalma sehol, csak egy patkány fut előlünk riadtan. Döbbenten állunk, nem tudjuk mire vélni a helyzetet. Talán rossz helyen járunk? De hiszen az interneten ezt a címet dobta ki a kereső. Hogy lehet, hogy még sincs itt egy árva lélek sem? Nem értjük, hogyan is érthetnénk, hogy amikor kihalt belőlünk az Ember, abban a pillanatban öntudatlanul elzárkóztunk annak a lehetőségétől is, hogy megtaláljuk az Istent. (K J)