Olykor a bíbor alkonyatban

Elnehezedik a szívem —

Felnézek a nagy, csuda égre,

És látást látok, úgy hiszem.
Boldogtalan fantáziámnak

Úgy rémlik, a felhők felett

Azért a csönd: meghalt az Isten,

És ravatalra tétetett.

Fejénél roppant arany lángok,

Antares s Orion ragyog,

Körüle térdre rogyva sírnak

Az árván maradt angyalok.

Valaki megölte az Istent,

És fekszik némán és hanyatt;

S reszketve a gazdátlan űrnek

Lakói hozzá bolyganak.

Jönnek a sárga Hold-lakók és

A Mars bölcs óriásai,

Saturnus-népek hat szívükkel

S Vénusz szirom-leányai.

És olykor egy-egy emberlélek,

A gennyes Földnek hírnöke

Jön, és láttára szerterezzen

A gyászolók kövült köre.

Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér

Az alvadt sebből fölfakad,

Legördül lassan, s átzuhogja

A végtelen világokat.

Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér —

S a földön bíbor alkonyat

Gyúl tőle a sötét hegyek közt —

S én fölemelem arcomat,

És úgy érzem, e fájó arcnak

Nem lehet többé mosolya,

Mert ember vagyok én is, én is,

Az isten véres gyilkosa…