Batta György szlovákiai magyar költő, író, műfordító, újságíró, publicista, színműíró, aki a kerepesi Szent Anna templom 100. évfordulójának megünneplése alkalmából vendégünk és szónokunk volt.

Kedves Égi királynőnk, Magyarok nagyasszonya!

Amikor hírül vettem, hogy hatalmas, négy méter magas,kétalakos szobor képében – Te, a győzelmes anya és szent fiad, a kis Jézus megjelentetek a Budai vár Dunára néző falán, olyan hatalmasakat dobbant a szívem, mint soha addig és azóta sem.  

Vajon ez az érzelmi vihar jelezte, hogy neked, azIstenanyának, nemzetünk királynőjének és isteni gyermekének váratlan megjelenése az én életemre is kihat majd? 

Elmondom hát neked, hogy már  évtizedekkel a szoborállítás előtt vonzott a Budai vár, s mihelyst átjárhatóvá vált az országhatár, útra keltem, hogy láthassam a haza szívét.  Megrendülten néztem a második világháború pusztításának nyomait a bombák és lövedékek zúzta épületeken; a várfalon; a Mátyás- templom tetőzetén;ugyanakkor átjárt a leírhatatlan boldogság, hogy végre énis, egy idegen országba  kényszerített, mégis ősei  földjén  maradó magyar megismerkedhetek történelmünk legfontosabb helyszínével.  

Vajon hosszú idő után miért éppen a huszonegyedik század tizenharmadik esztendejében kapott ismét  méltó figyelmet a ti drága, egyszerre földi és égi lényetek abban az országban, amely nektek köszönheti  fennmaradását? Mi történik  velünk a csaknem évszázada végrehajtottnemzetgyilkoló  terv, a trianoni mészárlás óta? 

Lehet,  hogy ötvenhatos, idegen hatalom segédletévellevert, mára mégis győztes szabadságharcunk  után Szent Koronánk hazatérése is az új idők  fénye  volt?  Hogy felemelkedik a nemzetünk, ismét egymásra találunk és testvérekké válunk mi, magyarok, és példánk nyomán más népekben is felébred majd a béke vágya?

Égi édesanyám itt, a szobornál  várnám most a válaszod,bár jól  tudom:  ha megszólalnál, az  csoda lenne.  Mégis reménykedem.  Talán azért, mert  jelenéseidről, szobraid könnyezéséről magam is láttam a felvételeket és hallottam  szemtanúk vallomásait. Így hát csak én szólhatok  hozzád, és nagyon szívesen teszem, mert  édesapám  orvossá  válásának  veled  összefüggő  története  van!

Édesapám tizenhét évesen súlyosan megbetegedett.  Kórházba  került, de akkoriban még nem tudták gyógyítani a tüdőtályogot.  Az orvos  elmondta  két  páciensének – a másik szenvedő egy lány volt, – hogy  sorsuk  azon múlik, le tudja-e győzni  szervezetük  a  betegséget?  A  lány édesapámmal  együtt  a te segítségedet kérte a gyógyuláshoz  a  kórház  kápolnájában.   Édesapám  mégazt is megígérte az imájában, hogy ha felgyógyul, orvos szeretne  lenni, mert tapasztalja, milyen keserves  a  reménytelenség.  Édesapámból  így lett orvos, ezért szolgálhatta  évtizedeken át a betegeit, hűségesen ígéretéhez és esküjéhez.  Én  csak  a halála után tudtam meg, hogy így vált sokak szeretett gyógyítójává az én édesapám.  És  akkor  megértettem azt is, miért  érzékenyülök el, sőt: könnyezem, ha  felcsendül  az  Ave  Maria.  Lehet, hogy a  szoborállítás híre is   ezért váltott ki  bennem  ekkora  lelkesedést? A  te kiáradó szereteted  a  hozzád  fohászkodók  utódait  is  megérinti? És lehet, hogyjelenlétetek a várfalon bronzba dermedt jelenés? 

Nemzetünk és a Világ Anyja, most én is, mint egykor édesapám, a segítségedet kérem. Nem csak a saját magam, hanem a nemzetünk és minden nép érdekében fordulok  hozzád én is, amiként az őseim annyiszor az idők során: indítsd el ezt a vesztébe rohanó, súlyosan beteg világot a gyógyulás útján! Hallgass meg, ismerj  meg, hogy megláthasd a szívemet. 

Születésemkor az egyre vadabbul forgó Földön háborúdúlt, de bölcsőmnél az angyalok hópelyheket szórtak.  Szépséges búboskemencén, édesanyám szívén melegedhettem.  Aztán megkondultak a templomok és a gyöngyvirágok harangjai, végre beköszöntött a béke, a szülőföldemet azonban elszakították a hazámtól. A hatalmasok új törvényeket hoztak. Akik nem adták fel magyarságukat, mint mi is, azokat marhavagonokbaterelték és kitelepítették!  Sikongtak a vonatkerekek, édesanyám arcán és kendőjén megfagytak a könnyek – a történelem igazgyöngyei, – amikor elindult velünk a szerelvény, de mi, – Istennek hála, – a háború végén hazavergődtünk. Itthon az új hatalom megtagadta az Istent! Háborús bűnösnek nyilvánított minden magyar embert, ígykét évesen engem is. Betiltották az anyanyelvemet!  Bezártak minden magyar iskolát! De – Istennek isméthála! – megjött a háborúból  édesapám is, hogy ismét éjjel-nappal gyógyíthassa a betegeit… Közben erdőt-mezőt  járvamegtanultam, milyen a nádlevélzöld, a dinnyebélpiros  és a gólyahírsárga; megtanultam, s a szívembe rejtettem, hogy a legszebb fény anya meg apa mosolya.

Mivel az iskolában idegen szavak vettek körül, édesanyámelindult a tilos határon át  Magyarországra, hogy átcsempésszen nekem egy olvasókönyvet. Rejtett ösvényeken hozta, s mert igaz ügyet szolgált, útja sikerrel járt, titkát nem susogták ki a falevelek, nem kürtölte világgá a szél. Így két tanítóhoz jutottam: az egyik idegen nyelven beszélt az iskolában, a másik magyarul tanítottotthon. Együtt olvastuk:  Teg-nap ha-ran-goz-tak, hol-nap ha-ran-goz-nak, hol-nap u-tán az an-gya-lok gyé-mánt ha-vat hoz-nak…Édesanyám, a léleképítő mester ebből a kis könyvből építette fel bennem a világot. Ha hópelyhet látok vagy villámot, esőcseppet vagy madarat, folyót vagy hangyát, ma is megjelennek előttem az olvasókönyv ábrái és a szövegek. Ő tanított meg a szülőföld és a magyar haza becsülésére, ő oltotta belém más emberek tiszteletének fontosságát. Így rögzült bennem a vizek, a csillagok, a felhők látványa fölött érzett örök ámulat. Semmilyen más mű nem hatott rám azóta sem ilyen elemi erővel!

Egy  délelőtt iszonyú dörrenés rázta meg a levegőt: pajtásaim háborús aknához nyúltak. Édesapám elsápadt, fogta az orvosi táskáját és  elindult a hang irányába. A gyilkos szerkezet cafatokra tépte egyik osztálytársamat! Azóta iszonyodom minden fegyvertől és háborútól.

Barangoltam a határban és láttam: a  földművelő leveszi a kalapját és felnéz az égre, majd gyönyörködik a vetésére záporozó napsugarakban. A határ csupa ragyogás volt, a majdani kalász talán akkor fogadta magába aranyát…Sikeres csel a futballpályán?  – mintha víg tücsköt hallottam volna a fűből…És harangzúgás; zsíroskenyér; vércsepp piros szamóca az erdőszélen…A tóban vadkacsa meg gém…Édesapát, a doktor urat lovas szekér viszi a vajúdó asszonyhoz az esti hóviharban. Hajnalra ér haza –nagy az örömünk, magyar kislány született!…Húszan szorongunk a recsegő rádiókészülék körül. Micsoda boldogság! Hat gólbomba robban a büszke angolok hálójában!  A megalázott nemzet felemeli fejét és szivárványt lát London fölött…Ágyúdörgés az októberi Budapesten: folyik a magyar vér a szabadságért. Édesapa, az idegen hadsereg tartalékosa, könnyezve indul elalakulatához: most a saját hazája ellen akarják bevetni?  „Jegyezd meg, fiam: amíg az egyik uralkodni akar a másik fölött, nem lehet békesség a Földön. Egyszer meghallod majd, hogy a vihar verte fenyőkből Jézus sóhaja száll, és meglátod, Jézus vére piroslik mindegyik tulipánban” – tanít édesanya…Hajnali morajlás: bevonulnak a megszállók  tankjai. Egyetlen téglafal választja el halálkaravánt jövendő gyermekünktől, aki még magzat; ő is, – akárhajdan én, – édesanyja szívén melegszik…Mint üszkös szirmok, szörnyű hírek kavarognak a tavaszban: felrobbant a közeli atomreaktor! Félünk…

Olykor megadatik, hogy világot járhatunk: láthatjuk az egyik kékselyem tengeröblöt  északon. Csend van, s ekkora vízből  szempillantásnyi idő alatt kiemelkedik egy hatalmas, koromfekete  hadi tengeralattjáró! Olyan váratlan és iszonytató a látvány, hogy azóta sem találtam a szörny megjelenésére hasonlatot, de írtam két verset.

Íme: „Tábornok úr!  Idomítsa a hegyormokat!  Vezényeljen a pezsgőknek, azok majd lőnek!  Nem érti? Nem tudok ölni!  Védtelenül – mint tavirózsán a fény – élek e bolygó tetején: kinőttem ezt a világot, mint egy kabátot!”  És a másik sóhaj:  „Hiszek egy jó világban, mely arányos lesz, mint a fák levélzete. Hiszem, nem fegyver által pusztulunk,de szabadok leszünk, akár a szél; kikelet ébreszt, nyár fényez, ősz szikkaszt, tél temet.” 

Kedves  Istenanyánk, a  világot elözönlötték a fegyverek. Miközben a farizeusok a békéről papolnak és hazug mosolyuk árnyékot vet  arcukon, tankjaik vég nélkül gördülnek le a futószalagokról.  A hiszékenyekre, a jövő áldozataira,akár egy erdei forrásra világhazugságok korhadó falevelei hullnak. Fegyverek állnak bevetésre készen az űrben, a földön, a föld alatt, a tengerekben – mindenütt.  Tudós csillagászunk úgy látja, hogy az utolsó ötszáz év a Szent Korona és a hozzá tartozó szellemi központ  területének, a Kárpát-medencének  tönkretételéről szól. A teremtés elleni lázadás, így a Szent Korona képeinek kicserélése nem maradt észrevétlen. Az égi-földi energiák megváltoztak, ijesztő mértékű környezeti hatások érik az emberiséget. A Szent Korona üzenetei nagy változások idejét rejtik évszámokban. A 2030-ig jelzett korszak mutatja majd meg, hogy az Isten kivel is képzeli a jövőt. Egy másik  tudósunk így vall:  A magyarság jelenség, nem anyagi, hanem szellemi kategória. Fel kell ismernünk a szellem elsődlegességét, elsősorban a teremtés szellemét.  Azt a szakralitást, amely a teremtett világnak, mint szent alkotásnak a tisztelete. Ha elhagyjuk szellemünket, ha nem ápoljuk ezt a világot egyben látó, sajátos ízlést, amelybe beleszülettünk, ha nem ezt gondozzuk magunkban és közösségeinkben, akkor fog ez a jelenség – a magyarság – elporladni.

Szerető égi édesanyánk, Szent Szűz!  Kérlek, világosíts meg bennünket, hogy végre  átérezzük: a világ, s benne a magyarok súlyos vétkei csak szívből jövő engeszteléssel bocsáthatók meg!  Ezért üzente Jézus: „Anyám országát jelzővel kívánom kitüntetni. Azt akarom, hogy ne csak Mária országa, hanem Mária engesztelő országa legyen, s ezt a nevet hordozza minden nemzet előtt.” Ezért kérted, Boldogasszonyunk, hogy az Egyház készítsen neked magyar  földön egy helyet, ahová kegyelmeiddel  leszállhatsz, hogy onnan szólítsd a  vétkeseket megtérésre, s a bűnbánat útjára az egész emberiséget. Az engesztelő kápolna építése – Mindszenty József bíboros, érsek akaratából,- az előtte szolgáló főpapok  késlekedése utánBudán,  a Szent Anna-réten elkezdődött, de  akkor már közeledtek az újabb idegen megszállók. Az építés később, a kommunizmus bukása után újraindult, de  elakadt. Urunk kérése nem teljesült, pedig a világ a vesztébe rohan, ezt a mostani események jól mutatják… Lehet, hogy ez a szoborfigyelmeztetés; nem a lebegés fényfátylaiban  megmutatkozó, hanem bronzba dermedt jelenés?! – cselekedjünk, hogy kiáradhasson a világra ima-folyamunk,  eljutva a Föld minden népéhez.

Kedves Boldogasszony Anyánk,  világdráma napjait éljük,mert eltévelyedtünk, mert nem ismertük fel, hogy  az Atyától kapott szabad akarat csakis Krisztus    tanítását követve lehet alkotóerő!  Sokan  gúnyolódnak, hogy  felfeszített szent  fiad  nem egyéb, mint  gyűjtő  gombostűjén a lepke…Hajdan tündöklő  bolygónk mostanra halvány  könnycsepp  a  végtelen  űrben,  tele  gyilkoló  szerkezetekkel,  mert  nem  hisszük el,  hogy  afegyverek a sötétség megtestesítői…Hiszem, hogy fiadnak a búzaszemről és a szőlőtőkéről  szóló tanítása  a  legnagyobb  tudás a  Földön,   mert  bizonyítéka  a  fény  győzelmének  a  sötétség  fölött!  Mindkettő a fénytelenségből kiszakadva hozza el a győzelmet, a világosságot,  hirdetve,  hogy  a  kenyér  és  a  bor: Jézus teste és vére éltet  és  felszabadít. 

Egyetlen reményünk, Isten édesanyja!  Világítsd be szereteteddel kővé vált szívünket, hogy  felragyoghasson bennünk az igazság:  háborúink mindig   szent fiad ellen irányulnak, pedig ő sohasem viselt fegyvert, hatalmát nemkatonaság  tartotta fenn, nem volt vagyona, ingyen gyógyított és tanított: megmutatta a jövőt.  Azért született közénk és vált a testvérünkké, hogy elmondhassa: szívünka lélek kapuja: Istentől kapott ajándék, örök kötelék, mely az Atyához fűz. Életünket  szívünk hét erőforrása táplálja: az Atyánkkal való e g y s é g, amely az öröklét várományosává tesz; a s z e r e t e t, melynek  mindenformáját meg kell becsülnünk; az é l e t, amely csak akkor válik széppé és hasznossá, ha testvériségben élünk; ha ez a szelíd erő mozgat, amely mégis a legerősebb földi törvény.Negyedik erőforrásunk az e l i s m e r é s: tisztelet Isten és embertársaink,  s az élet minden megnyilvánulása iránt. Szívünk  óriási kincse a b e c s ü l e t e s s é g. Becsületesség nélkül nem létezhet magasabb tudat!   És hatalmas erőnk az i g a z s á g, amely bármely közösségbékés működésének feltétele!  Ha nincs  igazság, összeomlik a társadalom!  Szívünk  legnagyobb erőforrásaa k e d v e s s é g, – tanította Jézus.  Ez  Isten ajándéka minden ember számára, mert a kedvesség az az élet szíve; ezért történhet meg olykor, hogy jótett helyébe jót kapjunk.  Ha lángra lobbantjuk szívünkben ezt a hét szenvedélyt, megszületik bennünk a lélek legnagyobb tudása, az

e g y ü t t é r z é s: szinte sugárzik belőle Isten lelkének szépsége.. . És a te lelked és szent fiad  lelkének ragyogása is, szeretett Istenanyánk – vallom én. 

Talán még nem késő, hogy a Szent Anna-réten megépüljönaz engesztelő kápolna, s a háborúkban, gyűlöletben és káoszban; a magzatgyilkosságokat iparszerűen végrehajtó, minden helyzetében vergődő emberiség, s az általahalálosan megsebzett bolygó lakói egyetlen reménységükhöz:  hozzád, Jézusunk édesanyjához, országunk örököséhez  forduljanak, hogy veled  együtt imádkozva kérjék  Istent: nem csak a magyarok, hanem minden nép vétkeit    bocsássa meg.  Csak így, veled engesztelve történhet meg, hogy istenanyai szíved szeretetlángja fellobbantja majd  minden ember szívében a krisztusi szeretet tüzét: a békét.

…A vár palotájánál jártam már, amikor elsötétült az ég, majd káprázatos fénybe öltözött a Nagyasszony és a kis Jézus szobra;  kinyílt az Országház kupolája, s a két angyal elindult a Szent Koronával a szobor felé; a közben felnőtté vált Jézus megkoronázta édesanyját.