Egy várandós anya két gyermeket hord a méhében. Az egyik egy “kis hívő”, a másik egy “kis kétkedő”.

A “kétkedő” azt kérdezi:
– Te hiszel a születés utáni életben?
– Hát persze – mondja a kis “hívő”. – Az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk a születés utáni életre, hogy elég erősekké váljunk arra, ami ott kint vár bennünket!
– Butaság! – mondja a “kétkedő”. – Ez nem igaz! Hogyan nézhet ki a kinti, külső élet?
– Pillanatnyilag még nem tudom – mondja a kis “hívő” -, de biztos sokkal világosabb, mint itt bent! Lehet, hogy a szánkkal fogunk enni és a lábunkkal fogunk menni!
– Ezt nem hiszem, lehetetlen! – mondja a “kétkedő”. – Megyünk a lábunkkal és eszünk a szánkkal? Micsoda butaság! Ez egy fura ötlet, hogyan is működhetne! Itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot. Nem lehetséges élet a születés után, hiszen ez a zsinór már így is túl rövid!
– Hát persze hogy működni fog, csak minden egy kicsit másként fog kinézni – mondja a kis “hívő”.
– Soha sem fog működni! – véli a kis “kétkedő”. – Még soha senki nem tért vissza a születés után! Születés után vége az egésznek! Az élet nem más, mint egy nagy sötét tortúra!
– Még ha nem is tudom pontosan, milyen lesz a születés utáni élet – mondja a kis “hívő” -, de azt tudom, hogy találkozni fogunk az édesanyánkkal, és Ő nagyon vigyáz majd ránk!
– Anya!? Te hiszel egy anyában? Hol van? – kérdezi a kis “kétkedő”.
– Itt van körülöttünk, mi benne vagyunk, és általa létezünk, nélküle nem is létezhetnénk! – válaszolja a kis “hívő”.
Mire a kis “kétkedő”:
– Soha nem láttam még semmilyen anyát! Nincs is ilyen!
A kis “hívő” elgondolkozik egy pillanatra.
– Néha, amikor nagyon csendben vagyunk, hallhatod, ahogy énekel, vagy érezheted, amikor megsimogatja világunkat! – Majd halkan hozzáteszi:
– Mindenesetre én hiszem, hogy az igazi életünk a születés után kezdődik!